A kezdet

Régen volt, ma már valami mesebeli történésnek látom, nem is valóságnak...
Mikor a nőgyógyászom közölte gyereket várok lefordultam a székről, tényleg, hiszen papírom van róla, hogy már pedig én képtelen vagyok orvosi segítség nélkül megfoganni. Ennyit erről. Teltek múltak a hónapok, kerekedett a cickó, aztán meg a has, és a végére bálna méretűre cseperedtem. Pár hónapig gyereket vártam, de az utolsó hónapban terhes lettem, bizony annyira terhes, hogy mennyire rühelltem a a világot, a dagadó ujjakat, lábakat, az állandó pisilési ingert. Aztán el jött a kiszámolt nagy nap, semmi, irány a kórház, mert ugye ott a biztonság az orvosok, a műtök, és sok sok sok gyógyszer. Az első pár nap eseménytelen, sétálgatás újság olvasgatás, mellé a lábdagadás, ujjdagadás, ehetetlen kórházi kaja, vizit, de legalább nálam volt a laptop, tele filmekkel. Aztán első főorvosi vizit... Hát, hm hogy is fejezzem ki magam. Minden nő álma, hogy körülbelül nyolc doktor és mellé még 2 nővér kukkolja azon részét, amivel egy ideje csak mosakodás közben vagy klotyón találkozott. Mindezt persze hálóingben, amit nem értem nőtársaim miként képesek hordani. Várunk pár napot, semmi. Lili még nem akar kibújni, valahol megértem. Ismét főorvosi vizit, ismét szépszámú nézőközönség. Próba szülésindítás, ami szerintem a kínzás egy szinonimája... Nem ehetsz éjszakától kezdve, hajnali ötkor kivernek az ágyból, mert magzatmozgás vizsgálatra kell menned, beöntés (nyami), penicillinérzékenységre teszt, a kínzás másik szinonimája. Lényegében tűvel a bőröd alá böknek, ami aztán rohadtul ég egy darabig, ha nem vagy érzékeny rá, ha érzékeny vagy jól megszívtad, mert jóval tovább ég. Utána jön az oxitocin terhelés, ami végül is már majdnem a szülésindítás. Ha bármi rosszul sülne el megindítanák egyébként nem. Heverészem, ég a karom, mint az állat, fáj a kézfejem, mint az állat, közben a szülésznők kedélyes beszélgetését hallgatom, mikor kell a kutyát kozmetikushoz vinni. Mindezt pár óráig. Semmi. Lili még nem jön. Ismét pár eseménytelen nap. Közben körülöttem anyák tologatják gyerekeiket, sziszegve sétálva, leülve, éljen a gátmetszés. Szerintem ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy onnan gyereket ki nem tolok az tuti. Engem ne repesszenek, vágjanak stb, mert nagyon berágok. A napi rutin már meg van, előre köszön a takarítónő, hogy még mindig egyben vagyok, a főorvos a következő külön bejáratú vizsgálaton már úgy üdvözöl, hogy "Íme a kismama, akinek gyönyörű a szeme, de csapnivaló a méhszája." Annyi keresztrejtvényt az életben nem fejtettem meg, régen untam ennyire magam. Csak egy könyvet vittem magammal amiben a terhesség szakaszai voltak szépen kifejtve, és természetesen a "csodás mindenkinek muszáj megélni" szülés, na azt volt hiba elolvasni. Kamu, akkora kamu, hogy el nem tudom mondani. Volt még egy oxitocin terhelésem, megint semmi. Lili nagyon bírja a méhem, jó ott neki. Pár nap eseménytelenül. Aztán végre végre, közli velem a fődoki, hogy szülésindítás, nem várunk tovább. Hajnali ágyból kidobás, beöntés (nyami), oxitocin, fájás sehol, ekkor jön az én cukker mukker orvosom, aki a főorvos fia, jó ránézni. Kedves még nem fásult bele a sok, nevezzük nevén a dolgokat: vaginától.
Burokrepesztés, és innen kezdenek izgalmas dolgok történni a fájdalomérzetemmel. A nagykönyvben úgy van megírva, hogy a fájások pár percenként jönnek, hoogyne. Két perces fájásokkal már irány a kórház, de ha három perces az sem baj. Én lenni kórház, gondoltam magamban, nem lenni semmi baj. Hát a fájások nem jöttek és mentek, állandóak lettek, hol erősebbek, hol még erősebbek. Vizes tudtam volna facsarni az ágyam összes részéből. Erre jön egy másik doki, közli méhszáj zéró, álljak fel. Mondom hehh?
Muszáj felállni, mert ugye a gravitáció, az aztán majd segít. Ismét egy hoogyne.
Közben dobtam pár sms-t az én kedves páromnak, hogy ott rohadjon meg ahol van, szakadjon szét és stb... mert elnemtudjaképzelnihogyezmennyirerohadtulfájésrohadjonmegmindenpasi, ezt megismételtem párszor. Lehet vigyorogni, de higgye el mindenki, nem semmi művelet volt. Jön a főorvos. Mi a helyzet? Vizsgálat. Azt hittem szétszakadok, erre közli, hogy ne csináljam már nem fájhat ez annyira. Hehh? Akkor és ott letéptem volna legszívesebben az arcát, ha nem lóg belőlem, háromezer zsinór zsineg és béklyó. Meg különben is, hogy jön egy pasi ahhoz (még akkor is ha már levezetett pár szülést), hogy megkérdőjelezze az oxitocinnal jól megtuningolt méhösszehúzódás nem fáj? Hát a jó édes anyját! Aki biztos danolászva szülte meg őt... No persze ezzel még finom voltam és nőies. Fájok, még jobban fájok, állok. A szomszédban éppen gyógyszerileg próbálnak megakadályozni egy koraszülést, még csak huszonkét hetes a mami. Eszembe jutott milyen jó volt még akkor, gondtalan láblógatás, néha egy nőgyógyászati vizsgálat vagy vérvétel, magnézium vastablettával reggelire ebédre és vacsorára. Fájok, még jobban fájok és állok. Jön az ügyeletes doki, feküdjek fel. Ekkor utána számolok mióta is tart ez az egész, na meg persze miért nincs még vége... Reggel nyolckor, beöntés (nyami) oxitocin, kilenckor burokrepesztés, most meg délután egy óra. Ó szóval még csak 4 órája tart ez a gyenge kis fájdalom? Amit minden nőnek igenis ki kell bírnia, mert ez a nők sorsa, ez egy áldás, egy csoda, a szülés csodája. Lili szívverése néha belassul, már ő is fárad, nem csodálom, két centiméteren kellene átpréselni a tíz centiméteres fejét. Jön a főorvos. Hát akkor császár, mert ebből nem lesz tágulás. Aneszteziológus konzultáció. Volt e már gerincérzéstelenítésem? Nem? De nem ám, és ide vele, most rögtön gondoltam magamban. Közben fájtam, meg még jobban fájtam. Bevittek a műtőbe, kedélyesen köszöntött az összes műtősnéni, bácsi. Hajoljak előre, erősödött egy utolsó fájás, elkezdtem remegni, mire az orvos közölte, ne mozduljak mert most fog szúrni. Remegés abbahagy, doki szúr, és hosszú hosszú három másodperc után megszűnt a fájdalom, és jött a békés kezdődő zsibbadás. Elfektettek, dokik be. Szikét stb... A tegnapi autópályán történt balesetről beszélgettek, milyen kemény meló volt tegnap este. Aztán engem is bele vontak a beszélgetésbe. Fiú lány? Mi lesz a neve? Hol van a jobb petefészkem? Mondom ahol a vakbelem, meg még pár ciszta és egyéb csomó belőlem, és tudtommal egy nő sem képes szervet növeszteni. Ezen jót nevettek. Mi lesz a neve? Lili Amanda? A Lili szép név, de az Amanda... Na  ne már, nem tehetem ezt egy lánnyal sem. Ezen meg én nevettem jót. Olyan békés volt az egész, mintha lebegtem volna. Háborogtak a néven még egy darabig, és akkor megtörtént végre, 13:35-kor elvittek mellettem egy véres gombócot, pár másodperc és jött a tiltakozó sírás, és egy harsány nevetés. Az egyik műtősnő azt mondta, mintha a kis Lilikének más is lógott volna a lába között, mint a köldökzsinór. Nevetés mindenhonnan. Valóban, Lili nem Lili lett, hanem első körben Dávid. Aztán később még apa, beszavazott egy Bencét is mellé, szóval Bence Dávid, de ez egy másik történet. Szóval világra jött az én Bencém, mert azt nem mondhatom, hogy megszületett... Mi képzelek én magamról? Annyira nem fájhatott, könnyű dolgom volt stb... Mások meg napokig szenvednek, hogy szüljenek. Igazából nem érdekel más véleménye, én császárral akartam szülni. Igenis szülni, nem vágytam gátmetszésre aranyérre és hasonló nyalánkságokra. Hm elkalandoztam...
Szóval összeférceltek, és bevittek a szobámba, ahol egy ismerős arc fogadott. Neki két kórházi nap után megindult a szülése (a mázlista), de megcsászározták, nekem tíz napot kellett végig szenvednem. Beszélgettünk. Nem tudom lehet az érzéstelenítő hatására, de szájmenésem lett. Vártam magamban, mikor foghatom végre a kezemben. Mert ugye az aranyóra... kötődés meg ilyesmi. Mit csinálhatnak vele? Milyen lehet, hiszen csak egy kicsit láthattam, mikor megmutatták. Nem tudom mennyi idő után végre a kezemben tarthattam, az én kisfiam, aki lány volt még bennem. Ennyit az összes létező ultrahang vizsgálatról még a 4D-ről is. Szóval a kezemben tartottam, egy piros folttal teli, négy kilogrammos, és ötven centiméteres, fogjuk rá csöppséget. Bárki bármit mond, minden újszülött ronda. Ronda és kész. Piros foltos felismerhetetlen arcvonásokkal rendelkező pinduri kis rondaság, de én gyönyörűnek láttam. Ahogy minden anya annak látja a gyerekét. Akkor és ott megváltozott minden, amitől rettegtem féltem több hónapon keresztül, természetes lett. Meg kell fogni, szeretni kell és óvni innentől, míg világ a világ. Vagyis addig amíg el kell engednem a kezét... na azt a történetet is megakarom írni, majd, de előtte még jön pár. Hiszen a csöppség már kilenc hónapos, történt pár dolog, amit megosztanék ezzel a digitális papírral. Mert megindult a kakás-mamás kiképzés, tanuljunk gyerekül.